Második fejezet: Az életem

Reggel ismét a telefonomon lévő riasztás ébresztett, amitől már kezdek kikészülni. Ahogy kinyitom a szememet, a fejem ótvarul elkezd fájni, egy kicsit hányingerem van, és legszívesebben még délután hatig aludnék, de nem lehet.

Kikapcsoltam az ébresztőt, majd ásítások közepette kicsoszogtam a konyhába, és felraktam egy kávét főzni. Amíg szépen elkészítette a jó öreg masina, visszamentem a szobámba a mobilomért, és Leslie-t tárcsáztam.

-Gyerünk, vedd már fel! –mondtam, amikor már vagy ötöt csörgött, de nem volt válasz.

- Igen? –szólalt meg a túloldalon egy kissé rekedtes hang, amiből arra következtettem, hogy a telefonálásommal ébresztettem fel.

-Leslie! Ugye nem mondod komolyan, hogy most ébredtél fel? –akadtam ki egy kicsit.

- Úristen, annyira sajnálom! –hallottam, ahogyan a nyikorgó ágyból felkel, és végig szalad a szobáján át, egyenesen a gardróbig. Pontosan tudtam minden egyes négyzetmétert az ő szentélyében.

- Mintha nem is te lennél –mosolyogtam a telefonba.

- Figyelj –állt meg egy pillanatra, és egyre mélyebb levegőket vett. –Esküszöm, hogy nem hagylak cserben, rendben? Ott leszek melletted, végig.

Szavait felírtam a tudatalattimba, majd egy könnycseppet kiengedtem a szememből, de közben mosolyogtam. Nem azért, mert esetlegesen ez lesz az életem legjobb napja, hanem mert tudtam, hogy talán az egyik legrosszabb napomon is velem lesz a világ legfontosabb személye, Leslie.

-Tudom –töröltem meg az orcámat. –köszönöm.

Azonnal leraktuk, mert nem hagytunk időt egymásnak, hogy elérzékenyüljünk.

Szekrényem vállfás részéből előkapom a fekete térdig érő szoknyámat és az ugyan ilyen árnyalatban lévő hosszú ujjú pólómat. Nem túlzottan erősségem a kiöltözés, sőt, szoknyát még úgy sem vennék fel, csak ha nem különleges alkalom lesz, és most ha hiszem, ha nem, az volt.

Alulra még magamra erőltettem egy sötét harisnyát. A ruházatommal elkészülve, a sminkes és egyben az íróasztalomhoz ültem, és elővettem a tükrömet. Csak egy pillanat erejéig néztem magam, amikor hirtelen elkaptam a fejemet és felálltam a székemből. Mikor újra összeszedtem magamat, visszaültem, majd a kefém segítségével kifésültem a hajamat. Miután ez megtörtént, a frufrumat háromba szedve, parketta-fonásba kezdtem. A fejem tetejét körbefújtam hajlakkal, ezután pedig kimentem a kávémért. Felöntöttem tejjel, két cukorral és még egy kis plusz tejport is tettem bele. Próbáltam a finomságra koncentrálni, aminek elméletileg ébresztőként kellett volna hatnia, de egyelőre még nem éreztem semmi ilyesmit. Minden eshetőség végigfutott az agyamon, hogy el fogunk késni, vagy elfelejtem, hogy hol van a sírkő, és nem találjuk meg, vagy ami még rosszabb, nem fogok tudni ott maradni.

Ebben a pillanatban a csengő zavart meg a gondolkodásomban. Gyorsan felhörpintettem az utolsó kortyot, és beszaladtam a szobámba a kis táskámért, amit még az anyukám adott nekem, a tizennegyedik születésnapomra. Megnéztem, hogy minden a helyén van-e, hogy minden energiaforrást megszüntettem, így nem lesz esélye lángokba borulnia az egész háznak. Szeretném azt hinni, hogy készen állok, ami igazából fizikailag igaz is, mert már a cipőmet is felhúztam, de lelkiekben még mindig összetört voltam és féltem. Bár már rég nem találtam magamat szembe anyámmal, azért a megemlékezésére mégiscsak nehéz elmenni egy gyereknek, nem de?

Próbáltam magamat nyugtatni, de nem úgy jött össze, ahogy szerettem volna, így maradt a b terv és Lesliere bíztam magam. Szinte feltéptem előtte az ajtót, majd kilépve rajta, kulcsra zártam a nyílászárót.

Nem csak szájával, de őrjítően kék szemeivel is rám mosolygott, ezzel ismét a tudtomra adva, hogy számíthatok rá. Válaszként csak szorosan karjaim közé fogtam, és vállai felett mély levegőt vettem.

Kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, én pedig helyet foglaltam a fehér Range Roverében, ami igazából az apjáé volt, de a mai délelőttre teljesen nekünk adta. Szerencsés voltam, mert a legjobb barátnőm mindig pontosan tudta, hogy mit akarok, ahogy ebben a pillanatban is, mivel semmit sem szólt.  Nem vagyok az a tipikus szótlan, visszahúzódó lány, de most jól esett csendben maradni, végtére is, az édesanyám sírtemetésére megyünk. Vagyis mondjuk inkább, utó-hamvasztásnak, amire csak egy év múlva került sor, mivel a halála után nem tudtam azonnal megfizetni a költségeket. Most mindenki azzal jönne, hogy hát hol vannak ilyenkor a családtagok? Nincsenek, semmi féle rokonság. Apám számomra ismeretlen, mikor két és fél éves voltam, leugrott a boltba egy adag krumpliért, majd örökre eltűnt a láthatárunkból. Tudjátok, a szokásos történet, az apa elhagy, a nagyszülők elhunytak, egy unokatestvér sincs, csak egy hullámzó idegállapotban lévő anya, aki rossz módszerekkel neveli és elhanyagolja a saját gyermekét.

Egészen öt éves koromig minden rendben volt, amíg hirtelen édesanyám életébe nem keveredett egyre több és több férfi. Mindegyik úgy bánt velem, mint egy kutyával, akit nem tisztelnek a gazdái. Épp hogy kaptam naponta egyszer enni, vertek engem, ahányszor csak hozzá akartam szólni anyámhoz. Maguknak tulajdonították, kihasználták, összetörték és bántották. Csak én voltam neki, senki más. Volt, hogy azért maradtam ki a suliból, mert előző nap hajnalig fent maradtam, és édesanyámat vigasztaltam. Amikor már elég idősnek éreztem magam, vagyis jobban mondva, amikor már elegem lett ebből az egész rendszerből, elhatároztam, hogy megmondom anyámnak.

„- Szia, Anyu –mondtam, és becsuktam maga mögött a bejárati ajtót.

Nem kaptam választ, de láttam a kedvenc cipőjét a küszöbön, szóval nem mehetett el, itthon kellett lennie. A szobámba ledobtam az iskolatáskámat, majd egy hirtelen kiabálást hallottam meg a nappali zárt ajtai mögött. Villámsebességgel odarohantam, kitéptem a nyílászárót, és berobogtam a szobába.

-Anya?! –szinte suttogtam, amikor nagy kő esett le a szívemről, hiszen nem volt semmi baja.

Viszont egy idegen férfi társaságában találtam, mondjuk ki, egy nem szimpatikuséban. Új volt nekem ez a helyzet, mert nem ismertem őt, és nem tudtam, hogy máris beújított valakit az édesanyám.

Csak álltam, és kezeimet a levegőben lógattam. Nem tudtam magammal mit kezdeni, mert elmenni sem akartam, ki akartam neki mindent tálalni. Várakozás közben, olyan volt, mintha ott sem lennék, ők tovább folytatták azt a valamit, amit elkezdtek, és egyáltalán nem akartam tudni, hogy mi volt az. Lassan hátra fordultam és kifelé vettem az irányt.

-Oh, Lucy! –hangja dallamos és boldog volt. –Nem is vettem észre, hogy megjöttél!

Mosolygott, mire én sóhajtottam egyet. Hát persze, mért is vettél volna észre. –mormogtam az orrom alatt, de utána azonnal barátságossá változtattam az arcomat.

-Gyere, hadd mutassak be neked valakit –álltak fel, és a férfi felém közeledett.

- Szia Lucy –suttogta, és arcára kaján vigyor ült. –Kislány, te egyszerűen gyönyörű vagy! Hány éves is? –fordult vissza anyámhoz.

- Tizenhét! –válaszoltam helyette én.

- Hm –nézett rajtam végig, én pedig éreztem, ahogyan teljesen falfehér leszek, és hánynom kell. –Egyébként Bratt vagyok.

Kinyújtatta felém a kezét, én viszont csak elmormogtam egy köszönést, majd kiviharzottam onnan, egyenesen a fürdőbe, ahol egy gyors kéz- és fogmosás után berohantam a szobámba és néhány cuccomat belepakoltam a kistáskámba. Cipőt húztam, és ki rontottam a lakásból. Nem köszöntem el, mivel tudtam, hogy úgy sem érdekli őket, szóval nem fognak meghallani.

Elindultam hát egy sétára, egy nagyon hosszú utat választottam, és az iPodomon csak hallgattam a zenéket, hogy ne hagyjak időt magamnak gondolkozni. Háromnegyed óra múlva megfájdult a bokám, így egy helyet kerestem, ahol le lehet pihenni. A legközelebbi ilyen, pedig csak a Cactus kocsma volt.

Ezért hát fogtam magam, leültem a pult elé, és rendeltem egy pohár üdítőt. Amikor kikaptam egy csapat részeg gimnazista jött be az ajtón, és egymás vállába kapaszkodva dülöngéltek és énekeltek. Hátra néztem, de még csak egy mosolyra sem görbült a szám, mivel a könnyeimmel küszködtem. Elég valószínű, hogy észrevett az egyikőjük, mert azonnal mellém lépett.

-Egy kört a kisasszonynak, és nekünk! –mutatta fel a kezét a csaposnak, majd rám kacsintott.

- Köszönöm –nyögdécseltem –De még nem vagyok nagykorú. –suttogtam, hogy nehogy rájöjjenek.

- És?

Átadott egy kis pohár Whisky-t, tisztán, majd hátra fordulva intett a többieknek, hogy megjött a rendelés. Mindenki nevetve lerohamozta a pultot, a srác pedig mélyen belenézett a szemeimbe, s koccintott velem. Zavarban voltam, ezért egy kis tétovázás után a számhoz érintettem a poharam, majd húzóra lenyeltem. Az alkoholtól megborzongtam és kirázott a hideg, de nem az a rosszuleső, mert kifejezetten jobban éreztem magam. Közelebb húztam a fiút, és belesuttogtam a fülébe, hogy kérek még egyet. Önelégülten elmosolyodott és már rendelte is a következő kört.

Aznap este voltam életemben először részeg, vagyis inkább részeges. Sokat ittam, ami annak volt köszönhető, hogy Adam, aki először szerzett nekem piát, végig fizette az összest. Táncoltam, és minden egyes számra azt mondtam, hogy ez a kedvenc számom, közben csak örültem, hogy végre kiengedhetem a gőzt. Adam sosem hagyott egyedül és a többieknek is bemutatott. Telefonszámot cseréltünk, és megfogadtuk, hogy továbbra is tartjuk a kapcsolatot.

Hazatérésemre nem kifejezetten emlékszem, csak arra, hogy Adam végig velem volt. Otthon bedőltem az ágyba és csak öt perc múlva jöttem rá, hogy még nem fürödtem meg. Gyorsan levetkőztem, és már csak egy friss törölközőt magamra csavarva bementem az ajtón. Megengedtem a fürdővizet, hogy amíg felkötöm barna hajzuhatagomat, felmelegedjen. Magamra irányítottam a tusolórózsát, a melegtől pedig elzsibbadt mindenem, és csak élveztem a vizet. Nem vettem észre, hogy benyitott valaki, csak miután egy elég hangos mormogást hallottam. Hirtelen megfordultam, és reflexszerűen eltakartam magam a stratégiai pontokon, majd felé irányítottam tust. Nagy szidkozódva kilépett az ajtón Brett, én pedig azonnal kijózanodtam, gyorsan megfürödtem, és már pizsamástul rohantam is az ágyba, ahol perceken belül elnyomott az álom.

Másnap, anya sírása ébresztett.

-Mi történt? –guggoltam le elébe.

- Minden a te hibád! –kiabálta.

Tátott szájjal néztem, ahogyan kiviharzik a nappaliból, majd hátrafordulva felém dob egy váza virágot. Szerencsére pont ki tudtam térni előle, de nem kellett ahhoz sok, hogy az arcomon törjön össze. Ekkor jöttem rá, hogy nagyon nagy baj van, mivel ezt a rózsát, ha minden igaz, akkor Brettől kapta.

-Miért kell minden férfit kiűznöd az életemből? –folytatta üvöltve, kezeit pedig ökölbe szorította és kissé előrehajolt. –Kellett neked megszületned! Semmit sem tudsz kezdeni magaddal? Csak ahhoz értesz, hogy elrontsd az életemet?

Nem tudtam mit csinálni, így csak néztem, ahogyan arca teljesen ismeretlen helyeken eltorzul, és rájövök, hogy már nem is hasonlít az anyámra. Egy teljesen másik emberré változott az elmúlt évek alatt. Elveszített mindent, amit csak lehetett és emiatt bedilizett.

Egyre közelebb jött, és egyre jobban szidalmazott engem.

-Nézz már magadra, egy senki vagy, kövér, és te vagy az utolsó, aki kellene egy fiúnak! De attól, mert te szerencsétlen vagy, nekem még lehet boldog az életem!

Mindig is arról álmodoztam, hogy először egy fiú fogja összetörni a szívemet, mint ahogy az a normális. De azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy a saját anyám fog hozzám vágni olyan szavakat, amiket még soha nem hallottam tőle. Összetörtem. A saját családom tette ezt velem.”

Aznapra körülbelül egy évre, bejelentette vacsora közben, hogy találtak valamit a petefészkében, és másnap megműtik. Teljesen kiakadtam, bár próbáltam nem kimutatni. Kértem, hogy meséljen többet, de végül nem mesélt el mindent. Nem mondta, hogy csak ennyit akart erről beszélni, hanem gondolom úgy érezte, hogy egyikünk helyzetét sem könnyítené meg.

Szeptember 22-én, délelőtt tíz óra előtt három perccel megkerestetett az igazgató a suli folyosóján. Éppen Leslie-vel beszélgettem, amikor megjelent az osztályfőnököm, majd fájdalommal teli hanggal elhívott onnan, egészen le, az igazgatóiba. Rémülten ültem le vele szemben, mert azt hittem, hogy bajba kerültem. De bárcsak ennyi lett volna. A mai napig emlékszek a szavaira; „Sajnálom Miss Hood, de az édesanyja, nem élte túl a műtétet.”

Szívem hevesen kalimpált, de nem tudtam sírni. Egyszerűen nem jött ki semmi belőlem.

Mrs. Rose, viszont könnyes szemekkel kísért vissza az osztályhoz, és ott hagyott. Leslie azonnal letámadott, hogy mit tettem, amiért hivattak. Én csak bámultam előre, és éreztem, hogy perceken belül felrobbanhatok. Miután már minden kérdésére nemet intettem a fejemmel, hirtelen a szájára tette a kezeit, majd mögülük óvatosan megkérdezte.

-Anyukád?

Rápillantottam gyönyörű zöld szemeire, majd ordítva rogytam össze.