Második fejezet: Az életem

Reggel ismét a telefonomon lévő riasztás ébresztett, amitől már kezdek kikészülni. Ahogy kinyitom a szememet, a fejem ótvarul elkezd fájni, egy kicsit hányingerem van, és legszívesebben még délután hatig aludnék, de nem lehet.

Kikapcsoltam az ébresztőt, majd ásítások közepette kicsoszogtam a konyhába, és felraktam egy kávét főzni. Amíg szépen elkészítette a jó öreg masina, visszamentem a szobámba a mobilomért, és Leslie-t tárcsáztam.

-Gyerünk, vedd már fel! –mondtam, amikor már vagy ötöt csörgött, de nem volt válasz.

- Igen? –szólalt meg a túloldalon egy kissé rekedtes hang, amiből arra következtettem, hogy a telefonálásommal ébresztettem fel.

-Leslie! Ugye nem mondod komolyan, hogy most ébredtél fel? –akadtam ki egy kicsit.

- Úristen, annyira sajnálom! –hallottam, ahogyan a nyikorgó ágyból felkel, és végig szalad a szobáján át, egyenesen a gardróbig. Pontosan tudtam minden egyes négyzetmétert az ő szentélyében.

- Mintha nem is te lennél –mosolyogtam a telefonba.

- Figyelj –állt meg egy pillanatra, és egyre mélyebb levegőket vett. –Esküszöm, hogy nem hagylak cserben, rendben? Ott leszek melletted, végig.

Szavait felírtam a tudatalattimba, majd egy könnycseppet kiengedtem a szememből, de közben mosolyogtam. Nem azért, mert esetlegesen ez lesz az életem legjobb napja, hanem mert tudtam, hogy talán az egyik legrosszabb napomon is velem lesz a világ legfontosabb személye, Leslie.

-Tudom –töröltem meg az orcámat. –köszönöm.

Azonnal leraktuk, mert nem hagytunk időt egymásnak, hogy elérzékenyüljünk.

Szekrényem vállfás részéből előkapom a fekete térdig érő szoknyámat és az ugyan ilyen árnyalatban lévő hosszú ujjú pólómat. Nem túlzottan erősségem a kiöltözés, sőt, szoknyát még úgy sem vennék fel, csak ha nem különleges alkalom lesz, és most ha hiszem, ha nem, az volt.

Alulra még magamra erőltettem egy sötét harisnyát. A ruházatommal elkészülve, a sminkes és egyben az íróasztalomhoz ültem, és elővettem a tükrömet. Csak egy pillanat erejéig néztem magam, amikor hirtelen elkaptam a fejemet és felálltam a székemből. Mikor újra összeszedtem magamat, visszaültem, majd a kefém segítségével kifésültem a hajamat. Miután ez megtörtént, a frufrumat háromba szedve, parketta-fonásba kezdtem. A fejem tetejét körbefújtam hajlakkal, ezután pedig kimentem a kávémért. Felöntöttem tejjel, két cukorral és még egy kis plusz tejport is tettem bele. Próbáltam a finomságra koncentrálni, aminek elméletileg ébresztőként kellett volna hatnia, de egyelőre még nem éreztem semmi ilyesmit. Minden eshetőség végigfutott az agyamon, hogy el fogunk késni, vagy elfelejtem, hogy hol van a sírkő, és nem találjuk meg, vagy ami még rosszabb, nem fogok tudni ott maradni.

Ebben a pillanatban a csengő zavart meg a gondolkodásomban. Gyorsan felhörpintettem az utolsó kortyot, és beszaladtam a szobámba a kis táskámért, amit még az anyukám adott nekem, a tizennegyedik születésnapomra. Megnéztem, hogy minden a helyén van-e, hogy minden energiaforrást megszüntettem, így nem lesz esélye lángokba borulnia az egész háznak. Szeretném azt hinni, hogy készen állok, ami igazából fizikailag igaz is, mert már a cipőmet is felhúztam, de lelkiekben még mindig összetört voltam és féltem. Bár már rég nem találtam magamat szembe anyámmal, azért a megemlékezésére mégiscsak nehéz elmenni egy gyereknek, nem de?

Próbáltam magamat nyugtatni, de nem úgy jött össze, ahogy szerettem volna, így maradt a b terv és Lesliere bíztam magam. Szinte feltéptem előtte az ajtót, majd kilépve rajta, kulcsra zártam a nyílászárót.

Nem csak szájával, de őrjítően kék szemeivel is rám mosolygott, ezzel ismét a tudtomra adva, hogy számíthatok rá. Válaszként csak szorosan karjaim közé fogtam, és vállai felett mély levegőt vettem.

Kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, én pedig helyet foglaltam a fehér Range Roverében, ami igazából az apjáé volt, de a mai délelőttre teljesen nekünk adta. Szerencsés voltam, mert a legjobb barátnőm mindig pontosan tudta, hogy mit akarok, ahogy ebben a pillanatban is, mivel semmit sem szólt.  Nem vagyok az a tipikus szótlan, visszahúzódó lány, de most jól esett csendben maradni, végtére is, az édesanyám sírtemetésére megyünk. Vagyis mondjuk inkább, utó-hamvasztásnak, amire csak egy év múlva került sor, mivel a halála után nem tudtam azonnal megfizetni a költségeket. Most mindenki azzal jönne, hogy hát hol vannak ilyenkor a családtagok? Nincsenek, semmi féle rokonság. Apám számomra ismeretlen, mikor két és fél éves voltam, leugrott a boltba egy adag krumpliért, majd örökre eltűnt a láthatárunkból. Tudjátok, a szokásos történet, az apa elhagy, a nagyszülők elhunytak, egy unokatestvér sincs, csak egy hullámzó idegállapotban lévő anya, aki rossz módszerekkel neveli és elhanyagolja a saját gyermekét.

Egészen öt éves koromig minden rendben volt, amíg hirtelen édesanyám életébe nem keveredett egyre több és több férfi. Mindegyik úgy bánt velem, mint egy kutyával, akit nem tisztelnek a gazdái. Épp hogy kaptam naponta egyszer enni, vertek engem, ahányszor csak hozzá akartam szólni anyámhoz. Maguknak tulajdonították, kihasználták, összetörték és bántották. Csak én voltam neki, senki más. Volt, hogy azért maradtam ki a suliból, mert előző nap hajnalig fent maradtam, és édesanyámat vigasztaltam. Amikor már elég idősnek éreztem magam, vagyis jobban mondva, amikor már elegem lett ebből az egész rendszerből, elhatároztam, hogy megmondom anyámnak.

„- Szia, Anyu –mondtam, és becsuktam maga mögött a bejárati ajtót.

Nem kaptam választ, de láttam a kedvenc cipőjét a küszöbön, szóval nem mehetett el, itthon kellett lennie. A szobámba ledobtam az iskolatáskámat, majd egy hirtelen kiabálást hallottam meg a nappali zárt ajtai mögött. Villámsebességgel odarohantam, kitéptem a nyílászárót, és berobogtam a szobába.

-Anya?! –szinte suttogtam, amikor nagy kő esett le a szívemről, hiszen nem volt semmi baja.

Viszont egy idegen férfi társaságában találtam, mondjuk ki, egy nem szimpatikuséban. Új volt nekem ez a helyzet, mert nem ismertem őt, és nem tudtam, hogy máris beújított valakit az édesanyám.

Csak álltam, és kezeimet a levegőben lógattam. Nem tudtam magammal mit kezdeni, mert elmenni sem akartam, ki akartam neki mindent tálalni. Várakozás közben, olyan volt, mintha ott sem lennék, ők tovább folytatták azt a valamit, amit elkezdtek, és egyáltalán nem akartam tudni, hogy mi volt az. Lassan hátra fordultam és kifelé vettem az irányt.

-Oh, Lucy! –hangja dallamos és boldog volt. –Nem is vettem észre, hogy megjöttél!

Mosolygott, mire én sóhajtottam egyet. Hát persze, mért is vettél volna észre. –mormogtam az orrom alatt, de utána azonnal barátságossá változtattam az arcomat.

-Gyere, hadd mutassak be neked valakit –álltak fel, és a férfi felém közeledett.

- Szia Lucy –suttogta, és arcára kaján vigyor ült. –Kislány, te egyszerűen gyönyörű vagy! Hány éves is? –fordult vissza anyámhoz.

- Tizenhét! –válaszoltam helyette én.

- Hm –nézett rajtam végig, én pedig éreztem, ahogyan teljesen falfehér leszek, és hánynom kell. –Egyébként Bratt vagyok.

Kinyújtatta felém a kezét, én viszont csak elmormogtam egy köszönést, majd kiviharzottam onnan, egyenesen a fürdőbe, ahol egy gyors kéz- és fogmosás után berohantam a szobámba és néhány cuccomat belepakoltam a kistáskámba. Cipőt húztam, és ki rontottam a lakásból. Nem köszöntem el, mivel tudtam, hogy úgy sem érdekli őket, szóval nem fognak meghallani.

Elindultam hát egy sétára, egy nagyon hosszú utat választottam, és az iPodomon csak hallgattam a zenéket, hogy ne hagyjak időt magamnak gondolkozni. Háromnegyed óra múlva megfájdult a bokám, így egy helyet kerestem, ahol le lehet pihenni. A legközelebbi ilyen, pedig csak a Cactus kocsma volt.

Ezért hát fogtam magam, leültem a pult elé, és rendeltem egy pohár üdítőt. Amikor kikaptam egy csapat részeg gimnazista jött be az ajtón, és egymás vállába kapaszkodva dülöngéltek és énekeltek. Hátra néztem, de még csak egy mosolyra sem görbült a szám, mivel a könnyeimmel küszködtem. Elég valószínű, hogy észrevett az egyikőjük, mert azonnal mellém lépett.

-Egy kört a kisasszonynak, és nekünk! –mutatta fel a kezét a csaposnak, majd rám kacsintott.

- Köszönöm –nyögdécseltem –De még nem vagyok nagykorú. –suttogtam, hogy nehogy rájöjjenek.

- És?

Átadott egy kis pohár Whisky-t, tisztán, majd hátra fordulva intett a többieknek, hogy megjött a rendelés. Mindenki nevetve lerohamozta a pultot, a srác pedig mélyen belenézett a szemeimbe, s koccintott velem. Zavarban voltam, ezért egy kis tétovázás után a számhoz érintettem a poharam, majd húzóra lenyeltem. Az alkoholtól megborzongtam és kirázott a hideg, de nem az a rosszuleső, mert kifejezetten jobban éreztem magam. Közelebb húztam a fiút, és belesuttogtam a fülébe, hogy kérek még egyet. Önelégülten elmosolyodott és már rendelte is a következő kört.

Aznap este voltam életemben először részeg, vagyis inkább részeges. Sokat ittam, ami annak volt köszönhető, hogy Adam, aki először szerzett nekem piát, végig fizette az összest. Táncoltam, és minden egyes számra azt mondtam, hogy ez a kedvenc számom, közben csak örültem, hogy végre kiengedhetem a gőzt. Adam sosem hagyott egyedül és a többieknek is bemutatott. Telefonszámot cseréltünk, és megfogadtuk, hogy továbbra is tartjuk a kapcsolatot.

Hazatérésemre nem kifejezetten emlékszem, csak arra, hogy Adam végig velem volt. Otthon bedőltem az ágyba és csak öt perc múlva jöttem rá, hogy még nem fürödtem meg. Gyorsan levetkőztem, és már csak egy friss törölközőt magamra csavarva bementem az ajtón. Megengedtem a fürdővizet, hogy amíg felkötöm barna hajzuhatagomat, felmelegedjen. Magamra irányítottam a tusolórózsát, a melegtől pedig elzsibbadt mindenem, és csak élveztem a vizet. Nem vettem észre, hogy benyitott valaki, csak miután egy elég hangos mormogást hallottam. Hirtelen megfordultam, és reflexszerűen eltakartam magam a stratégiai pontokon, majd felé irányítottam tust. Nagy szidkozódva kilépett az ajtón Brett, én pedig azonnal kijózanodtam, gyorsan megfürödtem, és már pizsamástul rohantam is az ágyba, ahol perceken belül elnyomott az álom.

Másnap, anya sírása ébresztett.

-Mi történt? –guggoltam le elébe.

- Minden a te hibád! –kiabálta.

Tátott szájjal néztem, ahogyan kiviharzik a nappaliból, majd hátrafordulva felém dob egy váza virágot. Szerencsére pont ki tudtam térni előle, de nem kellett ahhoz sok, hogy az arcomon törjön össze. Ekkor jöttem rá, hogy nagyon nagy baj van, mivel ezt a rózsát, ha minden igaz, akkor Brettől kapta.

-Miért kell minden férfit kiűznöd az életemből? –folytatta üvöltve, kezeit pedig ökölbe szorította és kissé előrehajolt. –Kellett neked megszületned! Semmit sem tudsz kezdeni magaddal? Csak ahhoz értesz, hogy elrontsd az életemet?

Nem tudtam mit csinálni, így csak néztem, ahogyan arca teljesen ismeretlen helyeken eltorzul, és rájövök, hogy már nem is hasonlít az anyámra. Egy teljesen másik emberré változott az elmúlt évek alatt. Elveszített mindent, amit csak lehetett és emiatt bedilizett.

Egyre közelebb jött, és egyre jobban szidalmazott engem.

-Nézz már magadra, egy senki vagy, kövér, és te vagy az utolsó, aki kellene egy fiúnak! De attól, mert te szerencsétlen vagy, nekem még lehet boldog az életem!

Mindig is arról álmodoztam, hogy először egy fiú fogja összetörni a szívemet, mint ahogy az a normális. De azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy a saját anyám fog hozzám vágni olyan szavakat, amiket még soha nem hallottam tőle. Összetörtem. A saját családom tette ezt velem.”

Aznapra körülbelül egy évre, bejelentette vacsora közben, hogy találtak valamit a petefészkében, és másnap megműtik. Teljesen kiakadtam, bár próbáltam nem kimutatni. Kértem, hogy meséljen többet, de végül nem mesélt el mindent. Nem mondta, hogy csak ennyit akart erről beszélni, hanem gondolom úgy érezte, hogy egyikünk helyzetét sem könnyítené meg.

Szeptember 22-én, délelőtt tíz óra előtt három perccel megkerestetett az igazgató a suli folyosóján. Éppen Leslie-vel beszélgettem, amikor megjelent az osztályfőnököm, majd fájdalommal teli hanggal elhívott onnan, egészen le, az igazgatóiba. Rémülten ültem le vele szemben, mert azt hittem, hogy bajba kerültem. De bárcsak ennyi lett volna. A mai napig emlékszek a szavaira; „Sajnálom Miss Hood, de az édesanyja, nem élte túl a műtétet.”

Szívem hevesen kalimpált, de nem tudtam sírni. Egyszerűen nem jött ki semmi belőlem.

Mrs. Rose, viszont könnyes szemekkel kísért vissza az osztályhoz, és ott hagyott. Leslie azonnal letámadott, hogy mit tettem, amiért hivattak. Én csak bámultam előre, és éreztem, hogy perceken belül felrobbanhatok. Miután már minden kérdésére nemet intettem a fejemmel, hirtelen a szájára tette a kezeit, majd mögülük óvatosan megkérdezte.

-Anyukád?

Rápillantottam gyönyörű zöld szemeire, majd ordítva rogytam össze.

Első fejezet: Mint két ismeretlen

-Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz egy pasim, aki nem csak hogy kedves, megértő, humoros, de még jóképű is. Te gondoltad volna? –nézett rám Leslie, és várta, hogy válaszoljak.

-Nem.

Ráztam meg a fejemet, hátsó zsebre csúsztattam a kezemet, és üres szemekkel előre néztem, és csak sétáltunk a plázában. Leslie a legjobb barátnőm, már lassan tizenegy éve.

-Azt hiszem megfogtam az Isten lábát. –szája szélét felhúzta, szeme ragyogott a boldogságtól.

-Örülök –fordítottam felé a fejemet, és rámosolyogtam egyet.

A sétánk egyenesen egy étterembe vezetett, utána pedig indultunk haza. Sajnos Leslie, a város másik végében lakik, ezért elég hamar elváltak útjaink. Én gyalog voltam, ő pedig biciklivel, így megvárta, amíg kigobozom a fülhallgatómat, és beindítom az iPad-emen a zenét.

Hazafelé menet próbáltam minél eldugottabb utcákon keresztül menni, hogy nyugodtan tudjam tátogni a zene szövegét. Épp befordultam a következőbe, de mielőtt szavakat kezdtem volna el hadarni, szétnéztem és megbizonyosodtam arról, hogy sehol senki sincs a közelben. Ezért hát átadtam magam a zenének és feljebb tekertem a hangerőt is. Az utca közepétől már szinte csukott szemekkel mentem tovább, de még egy kissé bátortalanul, bár a végén ez már megváltozott és vakon fordultam be a sarkon.

Amikor hirtelen azon kaptam magam, hogy majdnem hasra esek a saját lábamban. A füles kiesett a fülemből, és már csak pár centi hiányzott az arcom és az aszfalt találkozásáig, amikor valaki erősen megfogta a felkaromat.

- Óvatosabban –mosolygott rám egy húszas éveiben járó férfi. Arca borostás, szeme mély barna, szinte már fekete volt. Haja sötét, mosolya vakítóan gyönyörű. Magas és erős pasinak látszódott, és ezt nem abból vettem le, hogy elkapott, hanem trikóban volt, amiből jól kilátszódtak az izmai. Mondanám, hogy teljesen az én típusom, de köztudott, hogy én nem vagyok az a típusú lány.

- Jól vagy?

Ekkor jöttem rá, hogy szó szerint bámultam őt.

- Öhm, igen, köszönöm szépen. –köszöntem meg, és felemeltem a földön heverő fülhallgatómat, majd vissza akartam dugni a fülembe, de a srác megszólalt.

- Figyelj, épp a Mona’s kávézójába tartok –mutogatott a háta mögé. –Nincs kedved velem tartani?

- Igazából az a helyzet, hogy pont most váltam el a barátnőmtől, és hazafelé tartok éppen. Szóval..

- Remek, akkor pont ráérsz! –villantotta felém a mosolyát.

- Van barátom! –szólaltam meg hirtelen.

- Valahogy gondoltam. –kikerekedtek a szemeim, amiért elhitte.

Igazából még én sem jöttem rá, hogy miért mondtam ezt. Talán mert sohasem volt még olyan, hogy egy jóképű pasi csak úgy spontán elhívna valahova.

- De nem baj, csak úgy, mint két vadidegen, akik megmentették egymás életét.

Elnevettem magam. –Egymás életét?

- Igen, én megmentettelek egy hasra eséstől, te pedig megmented nekem a mai napomat, az unalomtól. –kacsintott rám. –Na, mit gondolsz?

Megfordult, csak az arcát fordította vissza, és elmosolyodott.

- Rendben van, de csak egy kávé!

Mivel már nem volt esélyem kibeszélni magamat, kénytelen voltam vele tartani Mona’s kávézójába.

Mihelyst odaértünk, a kint lévő asztalok közül kiválasztottunk egyet, és helyet foglaltunk. Tudni kell erről a kávézóról, hogy nem csak simán kávét lehet iszogatni, hanem este hét után már egy igazi bárrá változik. Igaz, még nem túl ismert, mivel úgy körülbelül két hónapja végződött be az átalakítás, de azért már én is hallottam róla.

Rendelés után beszélgetni kezdtünk.

- És, egyébként kihez van szerencsém? –kezdte. Már mondani is akartam, amikor ma már másodjára állított meg a mondanivalómban, de nem haragudtam rá –Nem, nem, várj. Kitalálom.

Úgy csinált, mint aki erősen gondolkozott, felnézett az égre, állánál fogva pedig megtámasztotta magát, mint Auguste Robin – Gondolkodó szobra. Jót mosolyogtam rajta, és ezt bevallom. Tetszett, ahogy minden erejével próbál megnevettetni, de engem nem olyan könnyű levenni a lábamról, így hát inkább feladta, és megszólalt.

- Lucy? –na, jól van, most tényleg nevetek. Mégis honnan tudta? Ez hihetetlen, de mint már mondtam, nem adom magam könnyen, ezért hát teljesen komorrá változtattam az arckifejezésem, majd így szóltam.

- Nem, sajnálom, de nem talált. –egy félénk mosoly megjelent az arcomon, ezek szerint attól még, hogy több mint egy évtizedig gyakoroltam, hogy kell hazudni, valahogy most nem jött össze teljesen, szóval féltem, hogy lebukom.

- Oh, szóval tévednék? –eközben meghozták a kávémat, tejjel, dupla habbal és cukorral, majd az övét is elébe rakták. Kedvesen megköszöntük, és megvártuk, amíg eltűnik a pincér, hogy tovább tudjuk folytatni a társalgást. – Szerintem pedig igazam van –hevesen rázni kezdtem a fejem, egy korty kávéval a számban, és próbáltam komoly fejet vágni. – Csak egy Lucy nevű lány lehet ilyen gyönyörű, mint te.

Te Jézus, Isten. Majdnem félrenyeltem egy kortyot. Nem csak azért, mert meleg volt, hanem mert nem fogtam fel, hogy gyönyörűnek nevezett. Engem még soha, nem dicsértek meg ennyiszer egy nap alatt, sőt, soha sem dicsértek meg. Senki.

- Na okés, győztél. A nevemet eltaláltad, de a véleményedre, még visszatérünk. –nevettem, és igazából próbáltam nem kimutatni, hogy zavarban vagyok. –Én viszont, ha nem bántalak meg, nem találnám ki a tiédet. Szóval, megmondod?

- Ez így nem ér! Na jó, a nevem Gail –nyújtja felém a jobb kezét, én pedig követem őt, és én is odanyújtom. De meglepetésemre, nem kézrázás lett belőle, hanem kézfejen csókolt. Nem tagadom, teljesen elragadott, ahogyan barna szemeivel bámult az enyéimbe, és közben csókot hintett jéghideg kezemre. Kirázott a hideg.

Egy pillanatra lefagytam, ezért mikor végre felébredtem, gyorsan megittam a kávémat, elővettem a pénztárcámat, és ki akartam tenni az asztalra 5 dollárt, de mire kihúztam volna, Gail mellém állt és ismét felém nyújtotta hatalmas tenyerét.

- Kérlek, hagyd. Majd én kifizetem –mondta mosollyal az arcán, ami melegséget árasztott. –Gyere be velem táncolni.

- É-én nem is tudom. Mennem kellene –próbáltam nem a szemeibe nézni, mert ha meglátom azt a szempárt, azonnal beadom a derekamat.

- Tudom, tudom. Van barátod.

- Öhm, igen, igen! –jutott eszembe az első hazug mondatom, amit neki mondtam.

Szomorúsággal teli arccal visszaült velem szembe, és csak kavargatta a csészéjét, mintha még lenne benne bármi is, de tudtam, hogy ő már jóval előttem megitta mind. Csak néztem, és érzékeltem, hogy ő egy másodpercre sem pillant rám, szóval játssza a sértődöttet.

- Ezt nem bírom nézni –pattantam fel, és táskámat hátamra igazítottam. –Na, jössz már?

Befelé intettem, és neki nem kellett ennél több, azonnal felállt, és követett teljesen a táncparkettig. Bent már eléggé sokan voltak, szóval egy kissé túródni kellett ahhoz, hogy elérjük a bárpultot.

- Kettő rövidet! –mutattam kettőt az ujjaimmal a csaposnak, és közelebb hajoltam valamennyire, hogy jobban meghalljon a hangos zenétől. A csajszi hamar meghozta, én pedig gyorsan kifizettem, majd pedig átadtam Gailnek az egyiket, aki kaján vigyorgott, és felhúzta szemöldökeit.

- Szóval inni is fogunk?

- Inni is fogunk, alkohol nélkül nincs merszem kiállni több száz ember elé, ezt jól vésd az eszedbe! –kacsintottam rá.

- Értettem –nevetett. –És? Mire iszunk?

- Hm, jó kérdés. Arra, hogy megmentettük egymás estéjét?

- Arra, hogy megmentettük egymás estéjét! –emelte felém a poharát, én koccintottam vele, majd egyszerre lehúztuk.

Gail úgy gondolta, hogy udvarias lesz, ezért a további köröket mind ő fizette. Amikor már elég bátorságot éreztem, felkaron fogtam őt, majd behúztam a tánctérre. Minden tánctudásomat megmutatva ráztam vele, vagyis inkább részeges ugra-bugrának nevezném. De láthatólag egyikünket sem érdekelte. Még részegen sem voltam képes közel táncolni hozzá, bármennyire is húzogatott magához, egyszerűen nem ment.

Már lehetett vagy hajnali egy, amikor arra lettem figyelmes, hogy rezeg a telefonom. Éppen az egyik sarokfotelben ültünk Gaillel, és nevettünk valamin.

- Halló? –szóltam bele a telefonba, meg sem várva, hogy csillapodjon a röhögőgörcsöm.

- Jesszusom, Lucy, te ittál? Merre vagy? –szólt a vonal túloldalán a barátnőm, Leslie.

- Csak egy nagyon, picikét –motyogtam egy csuklással közbeszakítva, majd ránéztem Gailre, és újra nevetni kezdtünk.

- Lucy, menj haza! Tudod, hogy pontosan hét óra múlva menned kell! –ebben a pillanatban vagy száz ezreléket józanodtam, és felálltam a fotelből, de mielőtt kintebb mentem volna, visszafordultam, és felmutattam a mutatóujjamat, ezzel jelezve, hogy mindjárt jövök.

- Basszus, rendben, azonnal indulok, ígérem.

- Jól vagy? Ne menjek el érted? –kérdezte, és hallottam a hangjában az álmosság és az aggódás keverékét.

- Nem, köszönöm, aludj! Reggel találkozunk –mosolyogtam bele a telefonba, és egy elköszönés után kinyomtam.

Egy kicsit megmasszíroztam a homlokomat, majd hátra fordulva vissza akartam menni, de beleütköztem valakibe, ezáltal kiborítva a kezéből a két üveg sört.

- Oh, én, én nagyon sajnálom! –szabadkoztam.

- Kishölgy, hogy merészelt nekem jönni? –totál mély hangon szólalt meg, amitől tiszta libabőr lettem, és lassan felfele néztem, hogy felmérjem a terepet, mennyire kell félnem.

- E-esküszöm, hogy nem direkt volt! Sajnálom!

- Sajnos ezt egy bocsánatkéréssel nem lehet elintézni. Ne akarja, hogy megüssek egy lányt! –hatalmas kopasz fejével felém magasodott, én pedig csak nagyokat pislogtam, és csak arra tudtam gondolni, hogy kész, vége az életemnek, mindjárt itt fog halálra verni egy részeg maffiózó.

Ekkor felemelte az öklét, amivel felém tartott. Ösztönösen hátrálni kezdtem, de már ekkor hatalmas közönség vett minket körbe, rettentő kicsi teret hagyva nekünk, így beléjük ütköztem. Nem volt vissza út, nem tudtam menekülni, ezért hát egy határozott mozdulattal, kitértem az ökle elől, ami egy másik pasast talált el. Azonnal odafordultam, és sűrű bocsánatkérések között próbáltam nem több embernek sérülést okozni.

- Lucy, vigyázz! –hallottam, ahogyan valaki kiabál, abban a pillanatban hátra fordultam, és épp hogy ki tudtam térni a keze elől. Ilyenkor adok hálát, hogy az ilyen alakok nem annyira kemények, mint aminek mutatják magukat, na meg hogy tíz évig jártam önvédelemre.

Ekkor már eléggé bedühödtem és az adrenalin szintem az egekbe szökött, és ahogy a fickó újra közelebb jött hozzám, egy hatalmas rúgást mértem az „ékszerére”, mire összeesett. Megjelent előttem Gail, aki nevetve megfogta a felkaromat, és nehezen, de elhúzott onnan.

- Még nem végeztünk te kis pöcs! –szólalt meg belőlem újra az a kis maradék pia.

- És én most szépen hazakísérlek –nevetett még mindig Gail, egy ideig nem gondoltam viccesnek, de a vége felé már együtt röhögtünk.

- Basszus, egy istennő vagy! Tuti, hogy ha egy csatába keverednénk, sikítva menekülnék előled! –álltunk meg a házam bejáratánál, és még mindig csak kacagtunk.

- Tudom, tudom, mindenki ezt mondja!

- Mit? Hogy egy istennő vagy? –állt le a nevetéssel, és csak féloldalas mosolyra húzta a száját, majd szemeivel végigmért rajtam, majd újra a szememet bámulta.

- Micsoda úriemberrel van dolgom. –kikerestem a kulcsomat. –De azt hiszem, összetévesztesz valaki mással.

Egy pár perce csend ülepedett közénk, és csak a lélegzetünket lehetett hallani.

- Figyelj, nekem mennem kellene –mutogattam a házamra. –Behívnálak, meg minden, csak tudod, van ez a dolgom reggel, és..

- Nem, nem. Semmi baj, menj csak –bólintott egyetértően, zsebre tett kézzel. Már éppen megfordultam, és a lyukba helyeztem a kulcsomat, amikor a derekamnál fogva szembekerültem vele, és vészesen közelgett felém. Nem tudtam mit csináljak, ezért gyorsan ölelést formáltam a majdnem csókból. –Jó éjszakát, remélem még beszélünk –suttogta a fülembe, amitől a lábaim megremegtem, és libabőrös lettem.

- Neked is.

Megvártam, míg elment, és csak utána mentem be a lakásomba. Azonnal megcéloztam az ágyamat, és azon nyomban húztam a lóbőrt.