Első fejezet: Mint két ismeretlen

-Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz egy pasim, aki nem csak hogy kedves, megértő, humoros, de még jóképű is. Te gondoltad volna? –nézett rám Leslie, és várta, hogy válaszoljak.

-Nem.

Ráztam meg a fejemet, hátsó zsebre csúsztattam a kezemet, és üres szemekkel előre néztem, és csak sétáltunk a plázában. Leslie a legjobb barátnőm, már lassan tizenegy éve.

-Azt hiszem megfogtam az Isten lábát. –szája szélét felhúzta, szeme ragyogott a boldogságtól.

-Örülök –fordítottam felé a fejemet, és rámosolyogtam egyet.

A sétánk egyenesen egy étterembe vezetett, utána pedig indultunk haza. Sajnos Leslie, a város másik végében lakik, ezért elég hamar elváltak útjaink. Én gyalog voltam, ő pedig biciklivel, így megvárta, amíg kigobozom a fülhallgatómat, és beindítom az iPad-emen a zenét.

Hazafelé menet próbáltam minél eldugottabb utcákon keresztül menni, hogy nyugodtan tudjam tátogni a zene szövegét. Épp befordultam a következőbe, de mielőtt szavakat kezdtem volna el hadarni, szétnéztem és megbizonyosodtam arról, hogy sehol senki sincs a közelben. Ezért hát átadtam magam a zenének és feljebb tekertem a hangerőt is. Az utca közepétől már szinte csukott szemekkel mentem tovább, de még egy kissé bátortalanul, bár a végén ez már megváltozott és vakon fordultam be a sarkon.

Amikor hirtelen azon kaptam magam, hogy majdnem hasra esek a saját lábamban. A füles kiesett a fülemből, és már csak pár centi hiányzott az arcom és az aszfalt találkozásáig, amikor valaki erősen megfogta a felkaromat.

- Óvatosabban –mosolygott rám egy húszas éveiben járó férfi. Arca borostás, szeme mély barna, szinte már fekete volt. Haja sötét, mosolya vakítóan gyönyörű. Magas és erős pasinak látszódott, és ezt nem abból vettem le, hogy elkapott, hanem trikóban volt, amiből jól kilátszódtak az izmai. Mondanám, hogy teljesen az én típusom, de köztudott, hogy én nem vagyok az a típusú lány.

- Jól vagy?

Ekkor jöttem rá, hogy szó szerint bámultam őt.

- Öhm, igen, köszönöm szépen. –köszöntem meg, és felemeltem a földön heverő fülhallgatómat, majd vissza akartam dugni a fülembe, de a srác megszólalt.

- Figyelj, épp a Mona’s kávézójába tartok –mutogatott a háta mögé. –Nincs kedved velem tartani?

- Igazából az a helyzet, hogy pont most váltam el a barátnőmtől, és hazafelé tartok éppen. Szóval..

- Remek, akkor pont ráérsz! –villantotta felém a mosolyát.

- Van barátom! –szólaltam meg hirtelen.

- Valahogy gondoltam. –kikerekedtek a szemeim, amiért elhitte.

Igazából még én sem jöttem rá, hogy miért mondtam ezt. Talán mert sohasem volt még olyan, hogy egy jóképű pasi csak úgy spontán elhívna valahova.

- De nem baj, csak úgy, mint két vadidegen, akik megmentették egymás életét.

Elnevettem magam. –Egymás életét?

- Igen, én megmentettelek egy hasra eséstől, te pedig megmented nekem a mai napomat, az unalomtól. –kacsintott rám. –Na, mit gondolsz?

Megfordult, csak az arcát fordította vissza, és elmosolyodott.

- Rendben van, de csak egy kávé!

Mivel már nem volt esélyem kibeszélni magamat, kénytelen voltam vele tartani Mona’s kávézójába.

Mihelyst odaértünk, a kint lévő asztalok közül kiválasztottunk egyet, és helyet foglaltunk. Tudni kell erről a kávézóról, hogy nem csak simán kávét lehet iszogatni, hanem este hét után már egy igazi bárrá változik. Igaz, még nem túl ismert, mivel úgy körülbelül két hónapja végződött be az átalakítás, de azért már én is hallottam róla.

Rendelés után beszélgetni kezdtünk.

- És, egyébként kihez van szerencsém? –kezdte. Már mondani is akartam, amikor ma már másodjára állított meg a mondanivalómban, de nem haragudtam rá –Nem, nem, várj. Kitalálom.

Úgy csinált, mint aki erősen gondolkozott, felnézett az égre, állánál fogva pedig megtámasztotta magát, mint Auguste Robin – Gondolkodó szobra. Jót mosolyogtam rajta, és ezt bevallom. Tetszett, ahogy minden erejével próbál megnevettetni, de engem nem olyan könnyű levenni a lábamról, így hát inkább feladta, és megszólalt.

- Lucy? –na, jól van, most tényleg nevetek. Mégis honnan tudta? Ez hihetetlen, de mint már mondtam, nem adom magam könnyen, ezért hát teljesen komorrá változtattam az arckifejezésem, majd így szóltam.

- Nem, sajnálom, de nem talált. –egy félénk mosoly megjelent az arcomon, ezek szerint attól még, hogy több mint egy évtizedig gyakoroltam, hogy kell hazudni, valahogy most nem jött össze teljesen, szóval féltem, hogy lebukom.

- Oh, szóval tévednék? –eközben meghozták a kávémat, tejjel, dupla habbal és cukorral, majd az övét is elébe rakták. Kedvesen megköszöntük, és megvártuk, amíg eltűnik a pincér, hogy tovább tudjuk folytatni a társalgást. – Szerintem pedig igazam van –hevesen rázni kezdtem a fejem, egy korty kávéval a számban, és próbáltam komoly fejet vágni. – Csak egy Lucy nevű lány lehet ilyen gyönyörű, mint te.

Te Jézus, Isten. Majdnem félrenyeltem egy kortyot. Nem csak azért, mert meleg volt, hanem mert nem fogtam fel, hogy gyönyörűnek nevezett. Engem még soha, nem dicsértek meg ennyiszer egy nap alatt, sőt, soha sem dicsértek meg. Senki.

- Na okés, győztél. A nevemet eltaláltad, de a véleményedre, még visszatérünk. –nevettem, és igazából próbáltam nem kimutatni, hogy zavarban vagyok. –Én viszont, ha nem bántalak meg, nem találnám ki a tiédet. Szóval, megmondod?

- Ez így nem ér! Na jó, a nevem Gail –nyújtja felém a jobb kezét, én pedig követem őt, és én is odanyújtom. De meglepetésemre, nem kézrázás lett belőle, hanem kézfejen csókolt. Nem tagadom, teljesen elragadott, ahogyan barna szemeivel bámult az enyéimbe, és közben csókot hintett jéghideg kezemre. Kirázott a hideg.

Egy pillanatra lefagytam, ezért mikor végre felébredtem, gyorsan megittam a kávémat, elővettem a pénztárcámat, és ki akartam tenni az asztalra 5 dollárt, de mire kihúztam volna, Gail mellém állt és ismét felém nyújtotta hatalmas tenyerét.

- Kérlek, hagyd. Majd én kifizetem –mondta mosollyal az arcán, ami melegséget árasztott. –Gyere be velem táncolni.

- É-én nem is tudom. Mennem kellene –próbáltam nem a szemeibe nézni, mert ha meglátom azt a szempárt, azonnal beadom a derekamat.

- Tudom, tudom. Van barátod.

- Öhm, igen, igen! –jutott eszembe az első hazug mondatom, amit neki mondtam.

Szomorúsággal teli arccal visszaült velem szembe, és csak kavargatta a csészéjét, mintha még lenne benne bármi is, de tudtam, hogy ő már jóval előttem megitta mind. Csak néztem, és érzékeltem, hogy ő egy másodpercre sem pillant rám, szóval játssza a sértődöttet.

- Ezt nem bírom nézni –pattantam fel, és táskámat hátamra igazítottam. –Na, jössz már?

Befelé intettem, és neki nem kellett ennél több, azonnal felállt, és követett teljesen a táncparkettig. Bent már eléggé sokan voltak, szóval egy kissé túródni kellett ahhoz, hogy elérjük a bárpultot.

- Kettő rövidet! –mutattam kettőt az ujjaimmal a csaposnak, és közelebb hajoltam valamennyire, hogy jobban meghalljon a hangos zenétől. A csajszi hamar meghozta, én pedig gyorsan kifizettem, majd pedig átadtam Gailnek az egyiket, aki kaján vigyorgott, és felhúzta szemöldökeit.

- Szóval inni is fogunk?

- Inni is fogunk, alkohol nélkül nincs merszem kiállni több száz ember elé, ezt jól vésd az eszedbe! –kacsintottam rá.

- Értettem –nevetett. –És? Mire iszunk?

- Hm, jó kérdés. Arra, hogy megmentettük egymás estéjét?

- Arra, hogy megmentettük egymás estéjét! –emelte felém a poharát, én koccintottam vele, majd egyszerre lehúztuk.

Gail úgy gondolta, hogy udvarias lesz, ezért a további köröket mind ő fizette. Amikor már elég bátorságot éreztem, felkaron fogtam őt, majd behúztam a tánctérre. Minden tánctudásomat megmutatva ráztam vele, vagyis inkább részeges ugra-bugrának nevezném. De láthatólag egyikünket sem érdekelte. Még részegen sem voltam képes közel táncolni hozzá, bármennyire is húzogatott magához, egyszerűen nem ment.

Már lehetett vagy hajnali egy, amikor arra lettem figyelmes, hogy rezeg a telefonom. Éppen az egyik sarokfotelben ültünk Gaillel, és nevettünk valamin.

- Halló? –szóltam bele a telefonba, meg sem várva, hogy csillapodjon a röhögőgörcsöm.

- Jesszusom, Lucy, te ittál? Merre vagy? –szólt a vonal túloldalán a barátnőm, Leslie.

- Csak egy nagyon, picikét –motyogtam egy csuklással közbeszakítva, majd ránéztem Gailre, és újra nevetni kezdtünk.

- Lucy, menj haza! Tudod, hogy pontosan hét óra múlva menned kell! –ebben a pillanatban vagy száz ezreléket józanodtam, és felálltam a fotelből, de mielőtt kintebb mentem volna, visszafordultam, és felmutattam a mutatóujjamat, ezzel jelezve, hogy mindjárt jövök.

- Basszus, rendben, azonnal indulok, ígérem.

- Jól vagy? Ne menjek el érted? –kérdezte, és hallottam a hangjában az álmosság és az aggódás keverékét.

- Nem, köszönöm, aludj! Reggel találkozunk –mosolyogtam bele a telefonba, és egy elköszönés után kinyomtam.

Egy kicsit megmasszíroztam a homlokomat, majd hátra fordulva vissza akartam menni, de beleütköztem valakibe, ezáltal kiborítva a kezéből a két üveg sört.

- Oh, én, én nagyon sajnálom! –szabadkoztam.

- Kishölgy, hogy merészelt nekem jönni? –totál mély hangon szólalt meg, amitől tiszta libabőr lettem, és lassan felfele néztem, hogy felmérjem a terepet, mennyire kell félnem.

- E-esküszöm, hogy nem direkt volt! Sajnálom!

- Sajnos ezt egy bocsánatkéréssel nem lehet elintézni. Ne akarja, hogy megüssek egy lányt! –hatalmas kopasz fejével felém magasodott, én pedig csak nagyokat pislogtam, és csak arra tudtam gondolni, hogy kész, vége az életemnek, mindjárt itt fog halálra verni egy részeg maffiózó.

Ekkor felemelte az öklét, amivel felém tartott. Ösztönösen hátrálni kezdtem, de már ekkor hatalmas közönség vett minket körbe, rettentő kicsi teret hagyva nekünk, így beléjük ütköztem. Nem volt vissza út, nem tudtam menekülni, ezért hát egy határozott mozdulattal, kitértem az ökle elől, ami egy másik pasast talált el. Azonnal odafordultam, és sűrű bocsánatkérések között próbáltam nem több embernek sérülést okozni.

- Lucy, vigyázz! –hallottam, ahogyan valaki kiabál, abban a pillanatban hátra fordultam, és épp hogy ki tudtam térni a keze elől. Ilyenkor adok hálát, hogy az ilyen alakok nem annyira kemények, mint aminek mutatják magukat, na meg hogy tíz évig jártam önvédelemre.

Ekkor már eléggé bedühödtem és az adrenalin szintem az egekbe szökött, és ahogy a fickó újra közelebb jött hozzám, egy hatalmas rúgást mértem az „ékszerére”, mire összeesett. Megjelent előttem Gail, aki nevetve megfogta a felkaromat, és nehezen, de elhúzott onnan.

- Még nem végeztünk te kis pöcs! –szólalt meg belőlem újra az a kis maradék pia.

- És én most szépen hazakísérlek –nevetett még mindig Gail, egy ideig nem gondoltam viccesnek, de a vége felé már együtt röhögtünk.

- Basszus, egy istennő vagy! Tuti, hogy ha egy csatába keverednénk, sikítva menekülnék előled! –álltunk meg a házam bejáratánál, és még mindig csak kacagtunk.

- Tudom, tudom, mindenki ezt mondja!

- Mit? Hogy egy istennő vagy? –állt le a nevetéssel, és csak féloldalas mosolyra húzta a száját, majd szemeivel végigmért rajtam, majd újra a szememet bámulta.

- Micsoda úriemberrel van dolgom. –kikerestem a kulcsomat. –De azt hiszem, összetévesztesz valaki mással.

Egy pár perce csend ülepedett közénk, és csak a lélegzetünket lehetett hallani.

- Figyelj, nekem mennem kellene –mutogattam a házamra. –Behívnálak, meg minden, csak tudod, van ez a dolgom reggel, és..

- Nem, nem. Semmi baj, menj csak –bólintott egyetértően, zsebre tett kézzel. Már éppen megfordultam, és a lyukba helyeztem a kulcsomat, amikor a derekamnál fogva szembekerültem vele, és vészesen közelgett felém. Nem tudtam mit csináljak, ezért gyorsan ölelést formáltam a majdnem csókból. –Jó éjszakát, remélem még beszélünk –suttogta a fülembe, amitől a lábaim megremegtem, és libabőrös lettem.

- Neked is.

Megvártam, míg elment, és csak utána mentem be a lakásomba. Azonnal megcéloztam az ágyamat, és azon nyomban húztam a lóbőrt.